Berlini Szalon

Szubjektív beszámoló

 

A budapesti Eötvös Kollégium Ménesi úti villájában csütörtök esténként nyolc órakor megtelt a szemináriumi terem. Wilhelm Droste, a Budapesten élő német irodalmár ilyenkor tartotta a 20. századi német irodalomról szóló műhelymunkát. Az inspiráló előadó hatására a résztvevők lelkes aktivitással vetették bele magukat a szövegek elemzésébe. Lehetett itt foglalkozni többek közt Peter Handke Wunschloses Unglück-jével, Günther Grass Katz und Maus-ával, Erich Kästner verseivel. Egy alkalommal egy olyan szerzőről kezdett beszélni, akiről a résztvevők többsége akkor hallott először: ő volt Terézia Mora, nyugat-magyarországi születésű, németül publikáló írónő. A Zunge c. novella, amelyet elemeztünk, egy Margit hídi éjszakai sétáról szólt, melynek során egy írónőt a felolvasóestje után megtámadnak. Az óra olyan emlékezetes volt, hogy a legtöbb résztvevő ezután megvette a magyarul is kapható Különös anyag c. elbeszélés-gyűjteményt.

 

Pár évvel később az egykori ELTE germanisztika szakos hallgató Pompéry Judit Berlini Szalonjában találta magát, ahol Terézia Mora volt a meghívott előadó. Az írónő élőben komoly, határozott és egyúttal közvetlen jelenség. Szárazan fogalmaz, egyenesen beszél. Beszélgetőpartnere először arról kérdezte, miért ment el Magyarországról. Mora a kommunista éra idején vált felnőtté, ekkor jött Berlinbe. Ötéves korától fogva elvágyódott a faluból, ahonnan származik, Berlin pedig a választott hazája. A város egyébként sokakat idevonz a magyar kulturális-szellemi élet alakjai közül – itt él pl. Rost Andrea, a gitárvirtuóz Snétberger Ferenc, Kertész Imre, és a szintén németül publikáló fiatal írónő, Forgó Léda is. A sokféleség, a külső- és belső tér és a gondolkodás szabadsága kedvez a skatulyákkal nehezen bíró egyéniségeknek.

 

A magyarul és németül egyaránt kitűnően beszélő írónő a kérdésre először határozottan a magyart vallotta anyanyelvének, majd kicsit elbizonytalanodott, (hiszen könyveit németül írja.) Végül megállapította, hogy a munkanyelve a német, ezért is fordít magyarról németre és nem ellenkezőleg.

 

Terézia Morát eredetileg nem így hívják. Azonban a valódi vezetékneve az est után is rejtve maradt a közönség előtt – családját megőrzi a privát szférának. Elmondta, nem akarta, hogy annak alapján rögtön  be lehessen azonosítani, melyik országból jött. Bár utólag már más nevet választana, mint az egykor gyors döntéskényszer miatt felvett spanyol Mora, továbbá megerősítette, hogy nincs köze a Móra szerzőcsaládhoz.

 

Hogy milyen az írónő magyarországi recepciója, arról a szerző maga nem sokat tudott mondani – Németországban élvén keveset foglalkozik ezzel a témával. Említette azonban, hogy amikor legutóbb otthon járt, egy hét alatt minden nap megszólította őt valaki: a szerző kollégák – elsősorban férfiak – általában negatívan nyilatkoztak. Anélkül, hogy olvasták volna írásait, biztosak benne, hogy csak Németországban lehetett díjnyertes, „otthon” aligha. Ami a származási környezetéből érkező visszajelzéseket illeti, szarkasztikusan mosolyogva mesélte: a kommunista idők eseményeit mélyreható kritikával ábrázoló írásai alapján sok falubeli elmondta, hogy a szereplők közül mindenkit beazonosított – kivéve persze saját magát. (Éles ellentétben Grecsó Krisztián tapasztalataival, akinek Isten hozott regénye (Gott zum Gruß címen németül is megjelent) hatalmas vihart kavart szülőhelyén épp azért, mert szintén mindenki magára – és persze a szomszédra – vélt ismerni benne.)

 

Egy kedvező nap úgy néz ki Terézia Moránál, hogy az egész napos írás után este, „lazításképp” magyar irodalmat fordít németre. Elmondása szerint Esterházy Péter 900 oldalas Harmonia Caelestis-ét ugyanannyi ideig tartott lefordítani, mint Parti Nagy Lajos 300 oldalas regényét, a Hősöm terét, mivel utóbbi szerző a szövegek líraiságával külön kihívás elé állítja a fordítót. Az írónő egyébként szívesen fordít – ő népszerűsítette a német piacon „Egypercesei” által Örkényt –, bár értékelné, ha a kiadók nem az utolsó pillanatban juttatnák el hozzá a megrendeléseket, mert az ilyenkor bekövetkező hajtós időszakban az egyéni írás háttérbe szorul a fordítás javára – és a szerzőnek, akire otthon vár a saját megírandó műve olyan ez, mintha folyamatosan tűkön ülne. Saját írásai magyarra fordítására nem vállalkozna, mert óhatatlanul átírná, változtatna a szövegen, amellett, hogy a munkanyelve a német.

 

Terézia Morát nemrég az Akademie der Künste tagjai közé választották. A német és nemzetközi összetételű társaság irodalmi szekciójának ötöde-hatoda magyar, Terézia Mora a „bölcsek egyesületében” a legfiatalabb tagok egyike.

 

Az est zárásaképp Mora egy Rómában írt novellagyűjteményéből olvasott fel. Új könyvéről nem árult el sokat, most dolgozik rajta – a bemutató szeptemberben lesz.

 

Az írónővel töltött est után az egykori ELTE-s hallgató sokat töprengett azon, amit Mora a displaced person-ről mondott. A házigazda kérdezte, miért olyan borongósak, nyomasztóak a történetei, mire némi meglepődéssel először azt felelte, hogy nem tartja nyomasztóaknak őket, majd hozzátette, hogy szereplői – ahogyan talán ő maga is – „displaced” emberek, emigráns figurák, akik sehol sincsenek otthon, mindenhol idegenek. Az első kötet, a Különös anyag [Seltsame Materie], mely a gyermekkori falu, a kommunizmus emlékeit örökíti meg, számára egyfajta gyógyír, feldolgozást segítő mű volt. A Nap mint nap [Alle Tage], kilépve a személyes földrajzi környezetből, az általános otthontalanság érzéséről beszél.

 

A cikk szerzőjét mélyen érintette a gondolatkör. Annak idején egy egész szakdolgozatot írt erre építve, és saját életében is sok érintkezési pontot vélt felfedezni a displaced szerzőkkel. ’87 környékén egy magyar kisvárosba hazatelepedve többéves angliai tartózkodás után az akkor kisiskolás óhatatlanul nem illett bele a szocializmusban felnőtt gyermekek közösségébe. A helykeresés, az identitás megfogalmazására való igény és annak beteljesíthetetlensége végigkísérte későbbi élete során is. Szabad gondolkodóként egy konzervatív közegben, avagy külföldiként élve egy idegen országban – például magyarként Berlinben – ugyanúgy nem tudott teljesen beilleszkedni az őt körülvevő társadalomba, mint ahogyan az otthontalansággal együtt élő szerzők.

 

A 20. század irodalmának meghatározó témája ez: a furcsa, helyét nem találó ember – az emigráns, a vallási- és etnikai kisebbséghez tartozó, a diszkriminált – aki sehol sincs otthon. A perem-perspektívából alkotók, az etalontól eltérő emberek közös jellemzője, hogy szellemi- vagy fizikai környezetükből kilógnak, idegenek az őket körülvevő normában. Terézia Mora– mint ahogyan Máraitól Kertészig, Kafkától Tamási Áronig sokan – életrajzi elemeket használ, saját élményeit, építi bele írásaiba, figuráiba. Az idegenség, a „displacement” érzékelése így objektívitást nyer és ezáltal művészi alkotóelemmé lesz. Az otthontalanság érzése – a végtelen „neeeeem” felkiáltás Kertész Imre Kaddis-ának legelején – ezáltal kreatív hajtóerővé válik. Ilyen módon a displaced személy az életteherként megélt idegenséget barátjává szelídítheti és erőt nyerhet belőle, és végül – az alkotás segítségével – a helyét is megtalálhatja, és valahol hazaérkezhet a szellemi-fizikai világban. A Berlini Szalon résztvevői közül sokan régóta Berlinben élnek, és ez a város az otthonuk. A kettősség, ami őket jellemzi – magyarok és talán egy kicsit berliniek is – ugyanúgy életük része, mint ahogyan Terézia Morának az, hogy mint magyar, németül alkot. A közösségteremtés vágya, és a magyar nyelvű közeggel való érintkezés és a közös kultúra megélése a Berlini Szalon egyik fontos mozgatórugója. Egy-egy ilyen est után, amikor lehetőség nyílik a találkozásra – Berlinben a magyar kultúra megjelenítésére – az ottlévő látogató feltöltődve térhet vissza otthonába, azzal a tudattal, hogy egy kicsit megint hazatalált.

​

Frenyó Anna*

​

* A szerző Berlinben élő újságíró

​