Simon-Szabó Ágnes
Parti Nagy Lajos-est a Berlini Szalonban

 

Május 20-án este nyolckor körülbelül ötven ember gyűl össze, borozgat – az estet várva beszélget Pompéry Judit és családja berlini házában. A körben ácsorgó emberek zsibongásába Parti Nagy és beszélgetőtársai is beolvadnak, akárcsak a rá kíváncsi berlini magyarok. A várakozók között van például a berlini magyar nagykövet és a volt bonni, jelenleg vatikáni nagykövet is. A vendégek többsége magyar, de öt, magyarul jól tudó és kultúránk iránt érdeklődő német is megtisztelte jelenlétével az eseményt.

Az 1982 óta működő Berlini Szalon az Európai Protestáns Szabadegyetem kezdeményezéséből nőtt ki, s már több jeles kortárs írót és költőt is vendégül látott, mint például Balla Zsófiát, Dalos Györgyöt, Kányádi Sándort, Krasznahorkai Lászlót, Kukorelly Endrét, Petri Györgyöt és Tolnai Ottót.

Závada Pál Parti 50. születésnapjára azt írta, hogy nem ismer olyan embert, aki ne szeretné a költőt. Pompéry Judit is ezzel a felütéssel kezdi a beszélgetést. Arra kíváncsi, hogy a Parti Nagyot körüllengő atmoszférán túl, vagy éppen azon belül, milyen a költő közérzete. Erről – szerinte – jól vallanak művei, melyekből ő is gyakran csak utólag olvassa ki, s fedezi fel, hogyan érzi magát. A művei többet tudnak és mesélnek róla, mint ő maga. Íróként rossz, magánemberként jó a közérzete, leginkább az zavarja, hogy Magyarországon nem igen van külön közéleti és külön politikai közérzet, nincs distancia a két beszédmód között. „Jammerolós és rinyálós ország vagyunk” – mondja, és próbál figyelni, hogy ő ne ezt a gyakorlatot kövesse. A politikai diskurzustól független közéleti vitakultúrának csekély a hagyománya Magyarországon.

A beszélgetés kezdetén elhangzó téma determinálja az est folyamán felolvasott két mű olvasatát. A Hősöm teréből származó részlet is ezt támasztja alá. A Parti Nagy-féle, a kelet-közép-európai irodalomra tradicionálisan jellemző vátesz szerep politikai felvállalása mindkét, az est folyamán elhangzott mű kapcsán átütő erejű.

A hallgatóság örömmel vész bele a Parti Nagy művek szó- és hangjátékaiba, túlburjánzott József Attilás nyelvébe. Egy költő, aki csodálatosan olvas fel, beleültet gondolatmenetébe, elveszejt agytekervényeiben... prózájában is költő marad. A hallgatóság kisebb-nagyobb kacajokkal honorálja a kalandot, láthatóan mindenki nagyon elégedett.

Parti Nagy nyelvművész, az irodalmi műnyelv zsonglőrje. Beavatja a hallgatóságot a magyar nyelv sajátságaiba, a réteg-, tájnyelv, a szleng és a „hochmagyar” kérdéseibe. Felhívja a figyelmet arra az örök dilemmára, hogy mennyiben terepe az irodalom a nyelvművelésnek, vagy inkább, hogy mennyiben nem az. Sokszor kérdezik tőle, hogy olvassák-e majd a gyerekek a verseit, mivel azok tele vannak nyelvrontással és káromkodásokkal. A szleng, „a nyelvi masszívum tajtékja” fehérlik írásain – ahogy ő vall erről. Ezért a kérdés önmagában elhibázott, amennyiben az olvasó a szép magyar nyelv művelését nem a művelt köznapi nyelvben, hanem az irodalomban keresi.

A németországi fogadtatás és a német–magyar irodalmi kapcsolatok kérdésére terelődik a szó. Parti Nagy szerint műveit könnyű fordítani. Túl bonyolultak, s úgy sincs más megoldás, mint újat kell teremteni belőlük. Sokkal nehezebb dolga van a fordítónak abban az esetben, ha a kiindulási nyelv egyszerű, s a lehető legtöbbet meg kell abból őrizni. Szerinte a DAAD-ösztöndíjak (Deutscher Akademischer Austauschdienst, német felsőoktatási csereszolgálat) mellett a szerencsének van a legnagyobb szerepe abban, hogy ki lesz ismert Németországban és ki nem. A szerencse pedig a kiadók kezében van, ha a kiadódó marketingstratégiája jó, ha „látszatják” a művet, a szerző jó eséllyel indul. Éppen ezért meg van győződve arról, hogy az íróknak soha nem volt még olyan jó az esélyük a német piacon, mint most. Bár szabadfoglalkozásúként csupán az írásból megélni ma mégsem lehet, irodalmi segédmunkákkal kiegészítve (fölolvasás, darabírás, fordítás) már valahogy boldogul az ember.

Arra a kérdésre, hogy miért favorizálják a magyarokat a németek, egyszerű Parti Nagy-válasz érkezik: „Mert jók!” S hiába is próbálják meg ezután a választ a magyarmániás DAAD kuratóriumi tag Barbara Richter vagy utódja tevékenységében keresni. Más kelet-közép-európai irodalmak kortárs szerzőinek sikereit összevetve, úgy véli, hogy a magyarok azért vannak „látszatva” – „mert jók”.

Parti Nagy Berlin-képére kíváncsi a továbbiakban Pompéry Judit. A szintén volt DAAD-s költő szereti ezt a várost, mert „élhető”, s mert itt „békén hagyják”. Kisebb hátránya a városnak, hogy kifejezetten ronda: Parti Nagy szerint Berlin olyan, mint Marlene Dietrich. Bizonyos idő után bele lehet szeretni. Legmegragadóbb érzése a német fővárossal kapcsolatban, hogy mivel nem bírja az ország nyelvét (megjegyezzük, ez ismét csak Parti Nagy-féle szerénység, lírájának ő maga a legkiválóbb német fordítója – ami köztudottan a legnehezebb műfaj a fordításban), így végül is nem nyelven keresztül ismert meg egy kultúrát. Berlin könyve már régóta készül, mégsem hiszi, hogy valaha is megjelenik.

S végül a líra helyéről esik szó a világban. A költészet sokkal jobb, mint a többi műfaj, vallja Parti Nagy, mert „teljesen elvarázsol”. A 20. században a művészet mindig is olyan különleges helyzettel bírt, hogy nehezen lehetett hozzáférni és szétrombolni. Elvarázsolt maradt. Zárszóként ebbe a varázskörbe vonta be a hallgatóságot Szívlapát című versének felolvasásával.

http://erte.freeblog.hu/archives/az%20Esemény.htm