Frenyó Anna
Terézia Mora a Berlini Szalonban

Szubjektív beszámoló

 

A budapesti Eötvös Kollégium Ménesi úti villájában csütörtök esténként nyolc órakor megtelt a szemináriumi terem. Wilhelm Droste , a Budapesten élo német irodalmár ilyenkor tartotta a 20. századi német irodalomról szóló muhelymunkát. Az inspiráló eloadó hatására a résztvevok lelkes aktivitással vetették bele magukat a szövegek elemzésébe. Lehetett itt foglalkozni többek közt Peter Handke Wunschloses Unglück- jével, Günther Grass Katz und Maus- ával, Erich Kästner verseivel. Egy alkalommal egy olyan szerzorol kezdett beszélni, akirol a résztvevok többsége akkor hallott eloször: o volt Terézia Mora , nyugat-magyarországi születésu, németül publikáló íróno. A Zunge c. novella, amelyet elemeztünk, egy Margit hídi éjszakai sétáról szólt, melynek során egy írónot a felolvasóestje után megtámadnak. Az óra olyan emlékezetes volt, hogy a legtöbb résztvevo ezután megvette a magyarul is kapható Különös anyag c. elbeszélés-gyujteményt.

Pár évvel késobb az egykori ELTE germanisztika szakos hallgató Pompéry Judit Berlini Szalonjában találta magát, ahol Terézia Mora volt a meghívott eloadó. Az íróno éloben komoly, határozott és egyúttal közvetlen jelenség. Szárazan fogalmaz, egyenesen beszél. Beszélgetopartnere eloször arról kérdezte, miért ment el Magyarországról. Mora a kommunista éra idején vált felnotté, ekkor jött Berlinbe. Ötéves korától fogva elvágyódott a faluból, ahonnan származik, Berlin pedig a választott hazája. A város egyébként sokakat idevonz a magyar kulturális-szellemi élet alakjai közül – itt él pl. Rost Andrea , a gitárvirtuóz Snétberger Ferenc, Kertész Imre , és a szintén németül publikáló fiatal íróno, Forgó Léda is. A sokféleség, a külso- és belso tér és a gondolkodás szabadsága kedvez a skatulyákkal nehezen bíró egyéniségeknek .

A magyarul és németül egyaránt kitunoen beszélo íróno a kérdésre eloször határozottan a magyart vallotta anyanyelvének, majd kicsit elbizonytalanodott, (hiszen könyveit németül írja.) Végül megállapította, hogy a munkanyelve a német, ezért is fordít magyarról németre és nem ellenkezoleg.

Terézia Morát eredetileg nem így hívják. Azonban a valódi vezetékneve az est után is rejtve maradt a közönség elott – családját megorzi a privát szférának. Elmondta, nem akarta, hogy annak alapján rögtön be lehessen azonosítani, melyik országból jött. Bár utólag már más nevet választana, mint az egykor gyors döntéskényszer miatt felvett spanyol Mora, továbbá megerosítette, hogy nincs köze a Móra szerzocsaládhoz.

Hogy milyen az íróno magyarországi recepciója, arról a szerzo maga nem sokat tudott mondani – Németországban élvén keveset foglalkozik ezzel a témával. Említette azonban, hogy amikor legutóbb otthon járt, egy hét alatt minden nap megszólította ot valaki: a szerzo kollégák – elsosorban férfiak – általában negatívan nyilatkoztak. Anélkül, hogy olvasták volna írásait, biztosak benne, hogy csak Németországban lehetett díjnyertes, „otthon” aligha. Ami a származási környezetébol érkezo visszajelzéseket illeti, szarkasztikusan mosolyogva mesélte: a kommunista idok eseményeit mélyreható kritikával ábrázoló írásai alapján sok falubeli elmondta, hogy a szereplok közül mindenkit beazonosított – kivéve persze saját magát. (Éles ellentétben Grecsó Krisztián tapasztalataival, akinek Isten hozott regénye ( Gott zum Gruß címen németül is megjelent) hatalmas vihart kavart szülohelyén épp azért, mert szintén mindenki magára – és persze a szomszédra – vélt ismerni benne.)

Egy kedvezo nap úgy néz ki Terézia Moránál, hogy az egész napos írás után este, „lazításképp” magyar irodalmat fordít németre. Elmondása szerint Esterházy Péter 900 oldalas Harmonia Caelestis -ét ugyanannyi ideig tartott lefordítani, mint Parti Nagy Lajos 300 oldalas regényét, a Hosöm terét , mivel utóbbi szerzo a szövegek líraiságával külön kihívás elé állítja a fordítót. Az íróno egyébként szívesen fordít – o népszerusítette a német piacon „ Egypercesei ” által Örkényt –, bár értékelné, ha a kiadók nem az utolsó pillanatban juttatnák el hozzá a megrendeléseket, mert az ilyenkor bekövetkezo hajtós idoszakban az egyéni írás háttérbe szorul a fordítás javára – és a szerzonek, akire otthon vár a saját megírandó muve olyan ez, mintha folyamatosan tukön ülne. Saját írásai magyarra fordítására nem vállalkozna, mert óhatatlanul átírná, változtatna a szövegen, amellett, hogy a munkanyelve a német.

Terézia Morát nemrég az Akademie der Künste tagjai közé választották. A német és nemzetközi összetételu társaság irodalmi szekciójának ötöde-hatoda magyar, Terézia Mora a „bölcsek egyesületében” a legfiatalabb tagok egyike.

Az est zárásaképp Mora egy Rómában írt novellagyujteményébol olvasott fel. Új könyvérol nem árult el sokat, most dolgozik rajta – a bemutató szeptemberben lesz.

Az írónovel töltött est után az egykori ELTE-s hallgató sokat töprengett azon, amit Mora a displaced person -rol mondott. A házigazda kérdezte, miért olyan borongósak, nyomasztóak a történetei, mire némi meglepodéssel eloször azt felelte, hogy nem tartja nyomasztóaknak oket, majd hozzátette, hogy szereploi – ahogyan talán o maga is – „displaced” emberek, emigráns figurák, akik sehol sincsenek otthon, mindenhol idegenek. Az elso kötet, a Különös anyag [Seltsame Materie], mely a gyermekkori falu, a kommunizmus emlékeit örökíti meg, számára egyfajta gyógyír, feldolgozást segíto mu volt. A Nap mint nap [Alle Tage], kilépve a személyes földrajzi környezetbol, az általános otthontalanság érzésérol beszél.

A cikk szerzojét mélyen érintette a gondolatkör. Annak idején egy egész szakdolgozatot írt erre építve, és saját életében is sok érintkezési pontot vélt felfedezni a displaced szerzokkel. '87 környékén egy magyar kisvárosba hazatelepedve többéves angliai tartózkodás után az akkor kisiskolás óhatatlanul nem illett bele a szocializmusban felnott gyermekek közösségébe. A helykeresés, az identitás megfogalmazására való igény és annak beteljesíthetetlensége végigkísérte késobbi élete során is. Szabad gondolkodóként egy konzervatív közegben, avagy külföldiként élve egy idegen országban – például magyarként Berlinben – ugyanúgy nem tudott teljesen beilleszkedni az ot körülvevo társadalomba, mint ahogyan az otthontalansággal együtt élo szerzok.

A 20. század irodalmának meghatározó témája ez: a furcsa, helyét nem találó ember – az emigráns, a vallási- és etnikai kisebbséghez tartozó, a diszkriminált – aki sehol sincs otthon. A perem-perspektívából alkotók, az etalontól eltéro emberek közös jellemzoje, hogy szellemi- vagy fizikai környezetükbol kilógnak, idegenek az oket körülvevo normában. Terézia Mora– mint ahogyan Máraitól Kertészig, Kafkától Tamási Áronig sokan – életrajzi elemeket használ, saját élményeit, építi bele írásaiba, figuráiba. Az idegenség, a „displacement” érzékelése így objektívitást nyer és ezáltal muvészi alkotóelemmé lesz. Az otthontalanság érzése – a végtelen „neeeeem” felkiáltás Kertész Imre Kaddis -ának legelején – ezáltal kreatív hajtóerové válik. Ilyen módon a displaced személy az életteherként megélt idegenséget barátjává szelídítheti és erot nyerhet belole, és végül – az alkotás segítségével – a helyét is megtalálhatja, és valahol hazaérkezhet a szellemi-fizikai világban. A Berlini Szalon résztvevoi közül sokan régóta Berlinben élnek, és ez a város az otthonuk. A kettosség, ami oket jellemzi – magyarok és talán egy kicsit berliniek is – ugyanúgy életük része, mint ahogyan Terézia Morának az, hogy mint magyar, németül alkot. A közösségteremtés vágya, és a magyar nyelvu közeggel való érintkezés és a közös kultúra megélése a Berlini Szalon egyik fontos mozgatórugója. Egy-egy ilyen est után, amikor lehetoség nyílik a találkozásra – Berlinben a magyar kultúra megjelenítésére – az ottlévo látogató feltöltodve térhet vissza otthonába, azzal a tudattal, hogy egy kicsit megint hazatalált.